Volt egy kicsi törpike, akit úgy hívtak, hogy Pöncörke. És naphosszat csak így sírdogált magában:

- Miért nincsen nekem is kicsi piros trikóm, mint a többi igazi törpének?

Mert Törpeországban a törpéknek piros trikójuk van és kék sapkájuk, a sapka végén piros-kék kockás bojttal. Büszkén is viselik ruhájukat a törpék, csakhát ahhoz, hogy ilyen öltözéket szerezzen egy törpike, meg kell nõnie és valami fontos törpefeladatot kell végrehajtania. Akkor majd a törpikébõl törpe lesz és Pöncörkébõl Pöncörre változik a neve.

És amint Pöncörke így kesergett magában, a füben üldögélve, arra ment egy nagy sárga csiga. Annyira sárga volt a csiga, hogy Pöncörke bármennyire is bele volt temetkezve búslakodásába, úgyis észrevette és nagyra nyitotta szemeit.

- Né, még ilyen csigát se láttam errefele! - kiáltott fel. - Biztosan eltévedt. Meg is kérdezte a csigától:

- Szervusz, csiga, te valószínü, eltévedtél, mert én még nem láttam a mi tájunkon hozzád hasonló csigákat. Honnan jöttél?

A csiga szomorúan sóhajtott, és válaszolt:

- Igazad van, törpike, mert látom, hogy az vagy, mert nincs piros trikód. Eltévedtem. Messzirõl jövök, onnan, ahol olyan magas fák vannak, hogy hanyatt kell feküdnöd, hogy a tetejükig láthass, és ahol mindig nyár van. De valami forgószél kerekedett, olyan erõs, hogy még engem is felkapott, pedig tapadtam a fakéreghez, mennyire bírtam, és elröpített. Mikor letett, nem tudtam merre induljak, hát mentem, merre gondoltam, így jutottam ide. Már a szomjúságtól vánszorogni is alig bírok.

A törpike megsajnálta, vizet hozott neki egy falevélen.

- És mit gondolsz, - kérdezte, nézve, ahogy a csiga felhörpinti a vizet - ha ketten elindulunk, meg tudjuk találni azokat a magas fákat?

- Igen, biztos vagyok. Nagyon jó lenne, ha segítenél, mert te messzebb látsz, és így hamarabb észreveszed, hogyha közel járunk az én erdõmhöz.

így hát ketten idultak tovább, Pöncörke és a nagyon sárga csiga. Persze a csiga nagyon lassan mászott, igy Pöncörke sem fáradt el, és volt ideje hogy bámeszkodhasson és figyelhesse a tájat, amerre jártak. Idõnkent meg-meg kellett állniuk, mert vöröshangyák mentek hazafele, mert már bizony esteledett, ilyenkor félreálltak az útból és jókat pihentek. Lassan-lassan azonban csak közeledtek a sárga csiga erdeje fele.

- Fogsz-e örülni, sárga csiga, ha hazaérsz? Mert én nagyon fogok örülni. Annyira kiváncsi vagyok, milyenek azok a magas fák!

- Meglátod, nagyon szép minden, ahol mi, sárga csigák élünk. Bent az erdõ legmélyén szeretjük, ahova éppencsak beszüremlik a napvilág, ahol sok madársóska van és a magas fák árnyekában üldögélünk, sokszor ki se dugjuk a szemeinket egy egész napon át, hacsak valami meg nem piszkál, egy füszál, vagy egy arrajáró hangya.

Igy mendegéltek, a sárga csiga mesélt, Pöncörke pedig elgondolkozva és ábrándozva hallgatta. Igaz, hogy õ jobban szerette napsütésben üldögélni, de a csiga olyan szépen mesélt, hogy elhitte neki, hogy a homályos árnyékban is éppen olyan kellemes lehet. Észre se vették, és besötétedett. Mivel már nem láttak az orruknál tovább, letelepedtek egy bokor tövébe. Nemsokára el is aludtak. Pöncörke piros trikójáról álmodott, a nagyon sárga csiga pedig a többi sárga csigáról és a magas fákról.

Reggel, amikor felébredt Pöncörke, körülnézett, hogy a sötétbe hova is érkeztek meg. Hát éppen ahogy hanyattfekve nézelõdik, meglátja az egyik fának a tetejét. Olyan messze volt a fa teteje, hogy bizony meresztgetnie kellett a szemét, hogy a legfelsõ ágakat láthassa. Izgalmában, hogy megérkeztek, hirtelen felült, s mit lát: sok sok nagyon sárga csiga van körülötte és mind pislognak szemeikkel örvendezve, hogy megérkezett elveszett testverük! Úgy megörült ennek Pöncörke, hogy felpattant.

-Megérkeztunk! - kiáltotta, és kereste szemeivel a csigát. Nem kellett sokat keresgélnie, hamar megtalálta, mert örömében õ volt a legsárgább az összes közül.

- Köszönöm, hogy segitettél hazatalálni!- kiáltotta, és éppen hogy föl nem pattant két lábra jókedvében. Nagy örömükben három nap és három éjszaka mulatoztak, táncoltak a sárga csigák, mesze villogtak az árnyékos erdõben. Még a hangyák is elkerültek a környéket, csak messzirõl nézték a hejehuját, vigodalmat.

Mikor belefáradtak, Pöncörke hazafele kezdett készülödni.

- Szeretnék már egy kicsit napsütésben lenni, és hiányoznak a szüleim, testvérkéim is.

- Hát jól van, ha menni akarsz, mondta a csiga, de a húgocskám készitett neked valami ajándékot. Csak otthon nézd meg. És odaadott neki egy kis csomagot.

Pöncörke megköszönte, és elindult, hosszasan integetve a csigáknak, egészen addig, amig már nem látta õket, és még egy kicsit tovább, mert úgy gondolta, hogy a csigák még láthatják integetõ kezét. Lassanként kiért a fák közül, és már látta a házikók tetejét, amikor eszébe jutott a csomagocska, amit a hóna alatt hozott idáig.

- Most már megnézhetem, mert most már otthon vagyok.

Kibontotta, és kipottyant belõle egy szép égõpiros trikó, és kigöngyölödött belõle egy kék sapka, aminek a bojta éppen piros-kék kockás volt. Tátvamaradt a szája a csodálkozástol, hogy éppen talál a nagysága is, mintha rá öntöttek volna. Fel is vette a trikót, és feltette hozzá a sapkát, és nem is csodálkozott, amikor a városba ért, hogy úgy köszönt neki a barátja, hogy:

- Szervusz, Pöncör! Milyen rég nem láttalak!

Lassankent mindenkinek elmesélte, hogy merre járt. Fõkent a törpikék szerették nagyon hallgatni történeteit, mert õk is titokban gyakran ábrándoztak piros trikóról, és kék sapkácskárol, amirõl éppen olyan piros-kék kockás bojt lóg le, mint a Pöncörérõl. És a sok kicsi törpike a mesék után arról álmodott kiságyában aludva, hogy nagy fák között járkálnak, piros trikóban és kék sapkácskával, és arról, hogy már nem is törpikék, hanem igazi törpék.