Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi kert a falu szélén, egész közel az erdőhöz. Ebben a kertben pedig élt egy kis meztelen csiga (abban az időben még csak meztelen csigák voltak). A kertben nem volt túl sok minden néhány fa, fű, virág - de a mi csigánk nem volt nagyigényű, neki megfelelt. A két legfontosabb, rágcsálni való jókora lapulevél és egy jó nagy kő rendelkezésre állt. A mi csigánk itt élte hát egyszerű csigaéletét, ő aztán nem kapkodott el semmit. Naphosszat rágódott a lapulevélen, éjszakára pedig behúzódott a nagy kő alá, ami ha nem is volt túl komfortos lakóhely, de legalább megvédte az éjszaka nagyfogú vadászaitól, mint a sünök és cickányok, nomeg a hidegtől is. Persze, minden jónak vége szakad egyszer, a mi Csigánk jó élete is hirtelen véget ért. Történt ugyanis, hogy a kert városi gazdái kimentek a hétvégére egy kis vidéki levegőt szívni és magukkal vitték fiúkat, valamint néhány barátját is. És míg a szülők a fákat metszegették és a virágokat locsolták, a fiuk elunták a várakozást és focimeccset szerveztek az utcán (ne ijedjetek meg, arrafelé nem volt nagy forgalom). És mivel focimeccs nincs kapu nélkül, kapu pedig kapufa nélkül, a fiúk legott valami kapufának való után néztek. Az út szélén talált féltégla és két mackófölső mellé nagy szuszogva nem mást cipeltek ki az utcára, mint a mi csigánk búvóhelyéül szolgáló követ. És persze, ahogy az már lenni szokott, a kő a meccs végeztével kint maradt az utcán (épp csak félrerúgták, hogy az autók elférjenek), így a Csiga hálóhely és rejtek nélkül maradt.  Nekibúsult hát rendesen, mi lesz vele, szegény feje, ilyen házatlanul, védtelenül tán már a holnapot sem éri meg. Hogy másik követ keressen az lehetetlennek tűnt, ameddig a szem ellátott (márpedig az több napi csigajáró- illetve bocsánat: csúszóföldet jelentett) semmi rejtekhelynek való nem kínálkozott. Elindult hát nagy búsan, lógó szarvacskákkal a világnak.  Ahogy így nekikeseredve ballagott (emberi szemmel nézve inkább ácsorgásnak mondanám) mégis rámosolygott a szerencse, ugyanis összetalálkozott a Jótündérrel. - Szia Csigabiga, hogyityeg a fityeg? köszöntötte a tündér a csigát, kis szárnyaival verdesve. - Jaj, ne is kérdezd, nagy az én bajom - azzal a csiga előadta neki nagy bánatát - de, derült fel hirtelen, Te talán varázsolhatnál nekem egy nagy követ...esetleg...ha nem túl megterhelő... - Sajnos nem tudok, mondta a tündér, a varázspálcám eltörött, én is épp az Ezermester Manóhoz  igyekszem, hátha meg lehet javítani, vagy esetleg van neki egy másik... Viszont ha akarod, téged is magammal viszlek. Ő nagyon ügyes, mindenhez ért és van egy feneketlen ládikája. Abban csak akad neked is valami. A Csiga boldogan beleegyezett, a Jótündér pedig felkapta, és már repültek is a házak és fák felett, a manót keresve. Csakhamar meg is lelték, éppen egy jókora ládát vizsgálgatott aggodalmasan. Köszöntötték illendően, majd előadták nagy bajukat és megkérdezték, segítene-e rajtuk? - Jaj, szívesen segítenék - mondta a Manó - de magam is segítségre szorulok. Valahogy becsuktam a ládikám fedelét és benne van a kulcs, s most sehogy se tudom kinyitni. Elszomorodott erre a másik kettő is, most már hárman nézték szomorkodva a ládát. Mígnem egyszer csak megszólalt a kis csiga: - kicsi is vagyok meg nyálkás is, talán beférnék a kulcslyukon és megpróbálhatnám a zárnyelvet elhúzni, hogy kinyíljon a ládikád. - Nohát, ez ragyogó ötlet, és tényleg megtennéd? - örült meg a Manó - nem olyan nehéz ám, csak a kallantyút kell kicsit visszahúzni. Így hát a kis csiga beszuszakolta magát a kulcslyukon és eltűnt a másik kettő szeme elől. Azok pedig izgatottan hallgatták, mit csinál bent a csiga. Hallottak nagy fújtatást meg sóhajtozást meg lihegést meg nekiveselkedést meg megint szuszogást meg megint lihegést - bizony már letettek róla hogy sikerrel jár a vitéz csiga, amikor egyszerre csak egy kattanás, és hopp - máris felpattant a láda fedele.

A Manó gyorsan megköszönte a fáradságot, majd óvatosan egy ízletes levélre helyezte az elcsigázott Csigát, hadd falatozzon.   Ő maga pedig lázasan kotorászni kezdett a ládában. Kisvártatva talált is egy gyönyörű új varázspálcát a Jótündérnek, aminek ráadásul egy piros szív volt a tetején, így a Tündérke különösen elégedett volt vele. A Manó pedig ismét eltűnt a láda kacatjai között, keresgélt és kotorászott, s végül egy furcsa tárgyat húzott elő. - Követ ugyan nem találtam, de nézd ezt a remekmívű kastélyt, bőven van hely benne hogy elférj és még ajtaja is van, hogy ne fújjon be a szél. És hogy el ne veszíthesd, majd jól odaerősítjük a hátadra. Így is tettek a Tündér csak suhintott egyet a pálcájával, mire a ház máris odanőtt a csiga hátához. A kis csiga pedig úgy megörült, nem győzött hálálkodni. Hiába mondták neki, hogy nélküle semmire se jutottak volna, hisz ő nyitotta ki a ládát, ő azért elhatározta, hogy hálája jeléül egy nagy szívet fog rajzolni új barátainak. El is indult hát, mentében fényes csíkot húzva, amilyet már a csigák szoktak, hanem hát még az eddiginél is lassabban haladt - mivel most már a házát is cipelnie kellett, ráadásul minduntalan megállt, hogy gyönyörködjék benne kicsit. Így hát, mivel nem akarta elrontani az örömét, a Manó szépen lecsüccsent a ládájára, most már kezében szorongatva a kulcsot és barkóbázott addig a Tündérrel, míg a csiga odavolt.  És azóta a csigának mindig van hova bújnia ha megtámadják vagy ha fázik. Ha pedig mégis meztelen csigával találkoznál, szólj neki, szaladjon gyorsan a Manóhoz, hátha akad a ládában még egy ház...   vége